Audrey SchebatBúcsúüzenet

„Mindenki azt várja, hogy elkezdődjön az élete, mielőtt véget érne.”

Mennyit bír el egy kapcsolat? Vissza lehet-e még találni egymáshoz, ha a közös élet már csak rutin és hallgatás? És lehet-e igazán élni, ha közben mindig másokkal vagyunk elfoglalva – saját magunkkal viszont sosem?

Audrey Schebat francia író szórakoztatóan okos és meghatóan szellemes darabja – egy pszichoanalitikus-zongoraművész házaspár életén keresztül – vizsgálja a párkapcsolatot, annak időtállóságát, és azt, hogy képesek vagyunk-e szembenézni az idő múlásával. A Rózsavölgyi Szalon ezt az egészen új művet kifejezetten jutalomjátéknak szánja Kiss Mari és Epres Attila számára Alföldi Róbert rendezésében.

Audrey Schebat darabja egy szürreálisan humoros öngyilkossági kísérlettel kezdődik. Julien, a neves pszichoanalitikus már sem azt nem szereti, aki lett, sem azt, aki volt, sem azt, akivé válni szeretne, ráadásul a felesége, Maud, a világhírű zongoraművész is távol van. Ezért úgy dönt: felakasztja magát. A kötelet felesége zongorájához erősíti. De Maud korábban ér haza, mint ahogy azt a férje várta... Ez az abszurd „félresikerült öngyilkosság” indítja el azt az érzelmes éjszakát, amely során a pár – fájdalmas őszinteséggel és hol haraggal, hol humorral – próbál újrahangolni egy már-már elnémult kapcsolatot. Mindketten a hatvanas éveikben járnak, két fiuk van, és tudatában vannak annak, hogy házasságuk megkopott. Kérdés persze, hogy a „végzetes” kötélből lehetnek-e újra köthető kötelékek közöttük? Julien és Maud egy egész estén át igyekeznek helyreállítani kapcsolatuk egyensúlyát és harmóniáját. Egy éjszakájuk van arra, hogy elváljanak – vagy újra egymásra találjanak. Egy éjszakájuk, hogy újraírják a sorsukat. Maud már nem akar csábítani, csak békét szeretne. Julien zsémbes, mégis esendő figurája egyszerre idézi meg a klasszikus „fáradt férfit” és a szeretetre vágyó embert. Mint egy zongorafutamban – újra és újra nekifutnak, hogy megértsék, kik lettek, hol rontották el, és vajon lehet-e még bármit kezdeni a romokkal.

A Búcsúüzenetről („La note”) a francia kritikák azt írták: „Nevettet és elgondolkodtat egyszerre.” „Finoman megírt darab szellemes és gyakran szívszorító párbeszédekkel.” „Egy darab, amely halkan szól, mégis sokáig rezonál.”

Mindenesetre a történet „búcsúüzenete” univerzális: az élni tudás művészete mindenki számára nehéz mesterség – társadalmi helyzettől függetlenül.