Kiss Mari és Epres Attila mimikáiban, gesztusaikban, játékukban ott a több évtizedes színészi tapasztalat. A bölcsesség, a már megélt érzelmek sokasága, a nagybetűs élet gyűrődései és barázdái. A naiv remények ugyanúgy, mint a racionális felismerések: az élet ilyen. Hol ad, hol elvesz, de ritkán kiszámítható. Sokkal inkább hullámzó. A végén az egyenleg mindenkinél a veszteségek javára billen, ha másért nem, hát azért, mert mind meghalunk.

A történet erős indítása után nem sokkal mosolyogva látjuk, mennyire megrendül a nemrég még öngyilkosságra készülő meglett férfiember azon, hogy egyszer így is úgy is vége lesz. Az élet szeretete tiltakozásra készteti. Még valami nagy dolgot véghez kéne vinnie. Vagy csak sok kicsit, de ezúttal önmagáért. Nem a világért, nem a gyerekekért, nem a magával szemben támasztott elvárásokért, hanem csak a saját örömére.

A teljes írás eléréséhez kattintson IDE >>>