Őze Áronnak nehéz feladat jutott, hiszen az emberi szánalmasságon alapuló komédia ősi nevetésforrás nyilván, ám az, hogy ez a szánalmasság mára világnormalitássá lett – és így “kell” rajta és magunkon nevetni -, hát ez az, ami nehézzé, kínosan nehézzé teszi ennek az anyagnak a színrevitelét.  Őze Áron viszont előre menekül és beelőz: az önmagát bátran bábuvá, érintőképernyős géppé simán átminősítő emberből azt mutatja meg nagy totálban, ami őt minden arctalanságba iparkodó igyekezete ellenére is emberré teszi, visszarántja az emberi mivoltának keretei közé: az érzelmeit mutatja meg. És ezeket az érzelmeket látva még van némi remény.