Április 15-én ugyanúgy ébredtem, mint máskor. Bekapcsoltam a vízforralót a zöld teához, elindult a gép reggeli zörgése, támaszkodtam a szürke konyhapulton, nyúltam a fém kosárba a narancsért, amikor a fali naptáron megakadt a szemem. Odaírom föl a színházi előadásaimat, mikor hol mit játszom. Hetek óta nem néztem rá, aznap viszont igen. És rádöbbentem, hogy este fél nyolckor a Vígszínház Házi Színpadán a Távoli dal című egyszemélyes előadásom megy. Fogtam a teáscsészét és végiggondoltam, hogy szokás szerint hatra már bemegyek a színházba, szövegezek, a kellékeket ellenőrzöm a díszletben, és ne felejtsem felhívni Szabó Istvánt, a tanár urat, hogy nincs-e kedve bejönni, régen látta már a rendezését. Pucoltam a narancsot, és mondani kezdtem a magánydráma elejét: „Épp egy meetingen voltam a Franklin és Church utca sarkán, amikor anyám hívott…”

És akkor tényleg megszólalt a telefonom, egy barátom keresett, kérdezte, amit egymástól kérdezünk már negyedik hete a karantén minden egyes napján, „mondd, hogy bírod”. Azt feleltem neki, az előbb még az esti előadásomra készültem, de a telefonja végleg magamhoz térített. Nem értette. Magyaráztam tovább: egy hónap kellett ahhoz, hogy ne csak felfogjam, hanem tudatosuljon is bennem ez az egész, hogy nincs színház, hogy az ember vágya nem vághatja át a valóságot, mert a valóság felülírja a nézőpontokat már a reggeli tea mellett is. Nevettünk. Olyan felszabadítóan. Ő még megjegyezte, hogy szerinte a valóság kicsit közömbös lett irántunk, persze a barátom reakciója természetesen, mivel épp Goethét olvas, idézte is Faustot: „Ami a kétségbeesésig képes volna megfélemlíteni, az a fékezhetetlen elemek céltalan ereje.”

Az a reggel, az a megmagyarázhatatlan hirtelen készülődés az esti nem létező színházi előadásomra, az a beszélgetés a baráttal kétséget kizáróan belezökkentett a helyzetbe. Korábban sem tartottam távol magam tőle – követem a szabályokat, vigyázok a szeretteimre, bevásárolok azoknak, akik ezt kérik –, de valahogy mégsem szembesültem mélyen addig az egésszel. Toltam online én is a verses videókat, ám a színész nem virtuális hős, nem egy algoritmus a rendezője. Felfogtam a korlátokat, mégis sodródtam a napokkal. Kerestem a keretek között a magam szabadságát a mentális túlélésemhez. És a barátom telefonjával, szavaival egyszerűen utolértem a valóságot. Nekem az odavezető néhány hét jelentette a krízist. Akkor, április 15-én reggel kijutottam a szürreális napokból, s megérkeztem a realitások világába. Ettől valahogy nyugodt lettem. Jelenleg csak a nyugalomból tudok erőt meríteni, és innen végiggondolni, vajon mi vár ránk, színészekre.

Március közepén kilenc szerepem került karanténba, másoknak kevesebb, több, mindegy, mert a lényeg mégiscsak az: hónapok maradnak ki, mire újra belépünk a színházunkba. Még nyáron? Vagy kora ősszel? Régi kedvencem, Őze Lajos mondta, hogy a színészet szellemi és fizikai teljesítmény is, mindkettőt állandóan karban kell tartani, máskülönben kopik a képesség, vásik a színész, elhagyják a testét az előadások. Abszolút igaza van. A színház napi gyakorlat a testnek, a hangnak, a légzésnek, az izomnak, a gesztusoknak, az érintéseknek, a játéknak, az ingereknek, a közös örömnek. Ha minél több időre kiesünk mindebből, ha minél nagyobb mindennek a hiánya, még sokszorosabb energiával kell visszaküzdenünk magunkat. Kemény menet lesz az is. Majdhogynem az elejéről kell tanulnunk az előadásokat. Gyorsítva vesszük vissza a szerepeinket, hogy játszani tudjunk. De a gesztusok értelmezése vajon nem változik meg? Vagy lehet, hogy amikor Áts Feri és Boka János kézfogással kibékül a Víg színpadán A Pál utcai fiúkban, felszisszen majd ezer néző, hogy ezek átadták egymásnak a vírust? Mi sem merjük majd megölelni a másikat? Nem merünk majd közelíteni a színpadi szerelmekhez? Mikor tud majd a testünk ismét felszabadulni játék közben?
Egyáltalán: mi történik majd velünk, színészekkel, ha újranyit a mi valóságunk?