Kedves Miklós, köszönöm, hogy most engem kérdezel. Egy „mini játszóhelyet” is épp olyan nehéz üzemeltetni, mint egy nagyobbacskát, vagy egy még kisebbet. Mindenképpen kell hozzá stratégia, amelyet nehéz időkben gyakran áttervez a színházvezető. Pandémia alatt hetente, mostanában is egyre sűrűbben teszem ezt meg. Figyelek a változásokra, és reagálok rájuk. Fontos a gyorsaság ebben a szakmában is. Én például már rögtön az elején is stratégiát váltottam. A Rózsavölgyi Szalon 2012. április 11-én nyílt meg, a magyar költészet napján, és akkor még úgy gondoltam, hogy főként kamarazenélések, irodalmi felolvasások helyszíne lesz. Majd pár héten belül bemutattuk Anna Gavalda Szerettem őt című regényének színpadi változatát, és egy csapásra minden megváltozott. A nézők voltaképpen „kikövetelték” tőlünk a színházi folytatást, így tehát kicsit ők is „társalapítói” a Rózsavölgyinek mint színháznak. Ám akkor meg azon kezdtem töprengeni, mi az, amivel – a szalonszerű kialakításon túl – ki lehetne tűnni a budapesti színházi kínálatból. Miben legyünk mások? Tíz éve társadalmi szempontból érzékeny, színvonalasan szórakoztató, de mindig művészi igényű darabokat mutatunk be, és leginkább olyanokat tűzünk műsorra, amelyeket mi játszunk először Magyarországon. Talán mondhatom, hogy a kortárs világirodalom és a kortárs magyar irodalom színházi műhelyévé váltunk. Jó néhány magyarországi színház átvette a Rózsavölgyi Szalonban játszott műveket. Nem egyszer a teljes produkciót is – színészekkel, jelmezzel, díszlettel együtt – „elkérték”. Mi pedig adjuk, mert így máshol még tovább élhet az adott előadásunk.

Képzeld, Miklós, én is megdöbbentem, amikor idén, a tizedik születésnapunk előtt statisztikát készítettem, és kiderült: a 75 férőhelyes Rózsavölgyi Szalon egy évtized alatt 70 saját bemutatót és 2500 egyéb programot tartott, s 200 ezer néző fordult meg itt eddig. Ez óriási szám, és ezért végtelenül hálásak vagyunk a művészeinknek és a közönségünknek. Csak az elmúlt egy évben kilenc bemutatót tartottunk. A következő szezonban kevesebbet fogunk, megfontoltan. Ez is stratégia. Előadásainkat országosan is ismerik, vidéki meghívásaink – különféle helyszínekre, fesztiválokra – egyre sűrűsödnek, ezzel együtt fesztiváldíjaink száma is nő. Nálunk lép fel a legtöbb Nemzet Színésze, sokan a Kossuth-díjasok közül is, de ugyanilyen fontosnak tartjuk a tehetséggondozást, vagyis a nagy nevek mellett rendre megjelennek itt fiatal művészek, pályakezdők, akiknek további lehetőségeket adunk. Közönségünk és alkotóink együtt jelentik a Rózsavölgyi Szalon összetartó közösségét. Ebben van az erőnk. Ha úgy teszik: a Rózsavölgyi Szalon kicsi, de erős hatása van. A tizedik évfordulónk kapcsán számos, nálunk fellépő művésszel készítettünk interjút. Molnár Piroska például azt mondta: „A Rózsavölgyi Szalon kicsi színház – hatalmas lélekkel. Itt a színészeket visszavárják. És vissza is megyünk.” Egyre jobban hiszem azt, hogy mind inkább erre a hatalmas lélekre van szüksége mindenkinek. Nálunk megtalálják ezt.

Kérdezel arról is, hogy a nonprofit forma segít-e gazdaságilag. Nálam ez egy színházalapítói elv volt: a Rózsavölgyi Szalon jegybevételéből, különféle támogatásaiból kifejezetten a színházat tartom fenn, azt finanszírozom, vagyis a színészeket, alkotókat, munkatársakat, illetve az infrastruktúra fejlesztését. Ezt jelenti a nonprofit.

Végezetül pedig a Budapesti Tavaszi Fesztiválról: 15 évig vezettem, 2005-ben Európa-díjat kaptunk, s most persze az eszembe jut, ki mindenkit én hívtam ide először fellépni, a Royal Filharmonikusoktól Rosztropovicson, Gidon Kremeren, Lorin Maazelen, Nikolaus Harnoncourton át a Berlini Filharmonikusokig – nem sorolom tovább. Nagyon szerettem, de már mások csinálják, és én hadd maradjak csak néző a Tavaszi Fesztiválon. Számomra jelenleg az a legfontosabb, hogy még sokáig legyen Rózsavölgyi Szalon. Nagyon bízom abban, ez kötelező bizakodás egy színházvezetőtől: ha bizonytalan is körülöttünk minden, a művészet megerősít minket.

Kedves Miklós, várlak a Rózsavölgyi Szalon előadásaira, és várjuk szeretettel az olvasókat is.