A Rózsavölgyi Szalon új bemutatóit mindig kiemelt figyelemmel kísérem és izgatottan várom. Most azonban a várakozásom az eddigieknél is fokozottabb volt. A premier után rendkívül gyorsan terjedt el a híre, csodás visszajelzéseket hallottam minden irányból, így aztán siettem is, hogy mielőbb láthassam. A premier egyébként azért is különleges volt, mert a darab színre vitele egyben tisztelgés Szakonyi Károly Kossuth-díjas író előtt, aki több mint negyven éve írta a művet, s éppen a premier napján lett 90 éves. Az előadás rendezője pedig Dicső Dániel, így a generációs együttműködés csodálatos példája ez a produkció.

Elcsépeltnek hangozhat talán, hogy ezt az előadást mindenkinek látnia kell. Legalábbis mindenkinek, aki családban él, vagy valaha élt abban. Ergo nincs ember, aki ne látná meg benne a saját múltját, jelenét. És ha okosan nézi, jövőjét is. Az előadásban megjelenő játszmák, párbeszédek, dinamikák zavarba ejtően ismerősek. Olyan helyzeteket láttam visszaköszönni a színpadról, amikről eddig azt hittem, ez talán csak a mi családunkban van / volt így, és ilyen máshol biztosan nincs. Az ember csak bólogat a székébe kapaszkodva, és szinte levegőt sem vesz. Annyira döbbenetesen pontos emberismeretről tesz tanúbizonyságot Szakonyi Károly írói zsenije, hogy én elhittem a színészcsapatról, hogy ők ebben a másfél órában most tényleg egy család. Olyannyira, hogy az előadás végére a sajátomnak tekintettem.

A teljes írás eléréséhez kattintson IDE >>>