Belesve a darab kulisszái mögé – a kapcsolatok hiányát is látjuk, az egymás mellett elbeszélést, a félreértéseket.
Nem véletlen, hogy a kortárs darabok szívesen emelik be témáik közé a kapcsolatok kudarcát, válságát. Ugyanis a legbonyolultabb emberi helyzetek fakadnak mindebből, abból, hogyan rázzák szét a viszonyainkat, barátságainkat, családi szituációkat az őszintétlen mondatok, ki nem beszélt érzések, elhallgatott dolgok.
De miért nem tudunk kommunikálni egymással?
Ez mindig is nehéz volt, de mostanra ráadásul a mi generációnk, a negyvenesek, ötvenesek nagy többsége is átlépett a virtuális világba.
És lemondunk az „élőről”?
Abszolút. A valóságtól tartunk, félünk, a „felhőben”, a virtualitásban azonban biztonságot remélünk, aminek egyébként köze nincs a való világhoz. Talán volt egy boldog idő, amikor az ember önazonosan létezett, a finom hajszálgyökerei a múltból, hitből, hagyományokból, közösségek erejéből eredtek, a generációk tudásának átadásából, ebből a folytonosságból. Aztán elrágtuk ezeket a gyökereket, és azt mondtuk: lebegjen az individuum magányosan az univerzumban.