Nem, nem lett dráma. Novella ez inkább, nagynovella vagy kisregény az élet kényszerű továbbadásáról s az asszonyi agyonverhetetlenségről, mely érték ugyan, bár errefelé az is fájdalmasan hiábavaló. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Mégis: nem kell ahhoz hibátlannak lenni egy műnek, de még egy produkciónak sem, hogy láttán néhány napi megnyugvást érezzen az ember: van, aki ébren van, s figyel helyettünk is.  Gyerekkoromban Móricz véletlenül kezembe került Árvácskája olvastán éreztem először a felvilágosulás titkos örömét, azt, hogy van remény, hisz van, aki tudja, miképpen megy a világ, ha nem is szólnak róla mások. Tóth Krisztina alakjai ebben a töredékes színműben felvonultatják a hazai társadalom bántalmazottjait és bántalmazóit, méghozzá úgy, ahogy „jó társaságban”, vagyis az általános álszentség birodalmában, nemigen illenék róluk beszélni. A szenvedő felek mindegyike eszköztelen és védekezésre képtelen. A szenvedtetők maguk is boldogtalanok, esetleg betegek is, mely állapot egy másik kultúra esetében rendkívüli beavatkozást igényelne, de mi ehhez szoktunk, számunkra ez az élet, s netán a boldogság is, csak hát – így néz ki. >>>