Azzal kezdte az olvasópróbát: nagyon szeret kortárs darabot rendezni. Miért?

Mert helyből van egy egyezmény a néző és a színpad között. Fontos, hogy ne metaforákat lássak, hanem ismerős figurákat, helyzeteket a színpadon. Tóth Krisztina darabjának éppen a maisága fogott meg, az „ismerősége”, hogy azt is érezhetjük: jé, a szerző a szomszédjainkról, a közeli barátainkról, rokonainkról mintázta a szereplőket. Ha a történet maga nem is, de számos mozzanata, párbeszéde a saját életünkből is akár ismerős lehet. És bár a Pokémon go tragikus sorsokat mutat be, Kriszta írásművészetében van humor. A humor pont az: nem hiszem el, hogy ennyire hülyék legyünk.

Tóth Krisztina jegyezte meg: törekedett arra, hogy csupa olyan figura tűnjön fel a darabjában, akik a mi életünkben is jelen vannak. Így amikor ismerős helyzeteken felnevetünk, saját magunkon is röhögünk.

A „min röhögtök, magatokon röhögtök” helyzet azt jelenti: az ember a legtragikusabb helyzetben is képes kiröhögni az életet, legalábbis én ezt szeretem viszontlátni színpadon. Itt egymást megtagadó, és egymásba kapaszkodó emberek vannak a színen. Bizonyos dolgokat kimondanak, más dolgokat elhallgatnak. Ki-ki a saját igazságérzete alapján működik, saját szándéka érvényesülése szerint. Próbálják azt, hogy minden egyre jobb legyen, közben minden egyre rosszabb lesz. Nagyon érdekes, mert – mint egy görög tragédiában – végig azt gondoljuk, hogy csak az ne történjen meg, amire számítunk, és természetesen épp az történik meg. Azért kortárs, azért mai, mert közben ezt átfonják az életünk azon groteszk, abszurd mozzanatai, amelyek segítenek ezeket a bukásokat feloldani. Persze az ilyen „közhelyes sorsok” különösen nehéz feladat elé állítják a színészeket, mert látszólag semmi érdekes nincs ezekben a figurákban, ugyanakkor mégis rendkívül izgalmas a „tipikus sorsokat” ábrázolni. Azt gondolom, egy olyan csapat van együtt most a Rózsavölgyi előadásában, akikkel el tudunk indulni erre a felfedezőútra.