Lucy Prebble: Mellékhatások c. darabját 2012-ben hatalmas sikerrel mutatta be a Londoni Nemzeti Színház, és még abban az évben megnyerte a legjobb drámának járó kritikusok díját. Látta a kinti előadást? Ön szerint mivel érdemelte ki ezt az elismerést?

A darabot Kovács Krisztina, az előadás dramaturgja, látta és ő is ajánlotta a darabot. Sikerét szerintem azzal érte el, hogy hathatósan próbál értelmet és tartalmat keresni egy elidegenedett világban.

Mi teszi ezt a kortárs darabot olyan izgalmassá, elgondolkodtatóvá?

A darab szembenéz a depresszióval, tágabb értelemben a megbomlott mentális egészséggel és annak sok rokon jelenségével, mint például a gyógyszer vagy drogfogyasztás. A Mellékhatások számos kínos kérdést vet fel, de mindig a legnagyobb őszinteséggel.

Sokféle vélemény ütközik a darabban, milyen témákat feszeget a darab?

A legfontosabb témája az, hogy azt sem tudjuk, kik vagyunk, és miért vagyunk pont olyanok, amilyenek, mégis gyógyszert szedünk ellene. Ez persze vicc, de a darab minden szereplője egy nagyon komoly érzelmi megpróbáltatás kellős közepén, mély identitásválsággal küzd, ahogy ez általában a jó darabokban lenni szokott, mint például a Hamlet.

Ön szerint a szerelem és a tudomány összehasonlítása lehetséges?

Szerintem nem lehetséges.

Mi a különbség egy nagyszínpadi és egy kamaraszínházi rendezés között, illetve milyen előnye/hátránya volt annak, hogy a Rózsavölgyiben kerül színre a darab?

A közelség és az intimitás az előnye, a rengeteg technikai probléma, amivel éppen most küszködök, a hátránya.