Ulrik Brendel a darabban előbb csak inget, nadrágot kér kölcsön régi tanítványától, Rosmertől, akit Fesztbaum Béla alakít az előadásban. Aztán Brendel egyszer csak megkérdezi Rosmert: „Le vagyok égve fiam, nem tudnál kölcsönadni néhány eszmét?”
Mert Brendel voltaképpen figyelmeztetni akarja Rosmert, hogy az eszmék elfogyhatnak, vigyázzon, mit csinál, merre tart, vigyázzon, mert ha az illúziókkal is leszámolunk, marad a kopogós, vacak semmi az életünkben. És azon akkor már változtatni sem lehet.
A mai kornak szüksége van egyáltalán eszmékre?
Akit én játszom, Ulrik Brendelnek mindenképpen szüksége van eszmékre. Kicsit olyan, mint aki szívesen őrizné az emberi létezés pozitívumait. Ő úgy gondolkodik: az eszme az emberből magából fakad. Brendel arról beszél, hogy sorsfordító időket élünk, s ki kell állnunk a nyilvánosság elé, ő ezt tartja értelmes gesztusnak, ő ettől remél valamit. De azt is mondja: „Élvezem a magányt, ha egyedül vagyok, mindennek jobban tudok örülni, elefántcsonttoronyban élek.” Ahol átéli az alkotás magasztos örömét. Olyan, mint Ingmar Bergman, aki kiment élni egy szigetre, s már nem akart találkozni senkivel. Brendelnek is elege van az életből, miközben mégsem tett le arról, hogy valamikor emberibbé válhatnak az emberi kapcsolatok.
Ugyanakkor a Rosmersholm szereplői hiába beszélgetnek egymással, mondataik elmennek egymás mellett.
Ez igaz. Ma egy erősen kommunikációszegény világban élünk, amelyben sajnos nincs igazán szükségünk egymásra. Nem mi beszélgetünk, hanem az „okos kütyük” jeleznek egymásnak. Ha írunk is üzeneteket, azokat is már rövidítjük. Brendel azért is menekül a magányba, mert nem tud mit kezdeni azzal, hogy a beszélgetésekből kivesztek az emberi gesztusok. De azért ő még mindig hisz abban, hogy egyszer majd úgyis lehet ennél a világnál sokkal jobb. Ebben nyilván csomó naivitás van. Rám is mindig azt mondják a barátaim, ismerőseim, hogy naiv vagyok.
Nem az?
Az összes törekvésem arra irányul, hogy valamiképpen jobbra fordítsam a környezetemben az életet. És annak ellenére, hogy ez nehezen megy, mert olyanok is betartanak, akik sokat tehetnének azért, hogy közösen jól érezzük magunkat, én kitartóan hiszem, hogy a jó szándékokból előbb-utóbb mégiscsak lesz valami jobb. Lehet, hogy már nem az én életemben, de ott a két fiam, akkor legyen legalább nekik jobb. Ezt életre valóbb emberek naivitásnak látják. Én meg azt mondom nekik: lehet, hogy naiv vagyok, ti meg nem hiszitek, hogy lehet valamit tenni az élettel meg egymással.
A Rosmersholm arra is keresi a választ: választhatunk-e új jelent, ha tisztázatlan a múlt? Mi történik egy értékrendek nélkül maradt országban, amikor valaki úgy dönt: a sorsfordító időkben megpróbálja minden oldalról maga köré gyűjteni az embereket? Vajon hányan merik követni őt?
Nagy kérdések, valóban. A darabban mindenkinek titkai vannak, és olyan sok az elhallgatott, be nem vallott bűn, hogy nem tudnak kiszabadulni ebből. Attól félnek, ha feltárják a titkokat, annak következménye lesz, azt meg nem szeretnék. Nagyon nehéz a titkokkal bánni, viszont az ember nem tud felszabadultan élni, ha van rejtegetnivalója. Az egy fogság. Nagy kínlódás. A titkok súlyosak és taszítóak lehetnek.
Van kiút belőle?
Ez örök körforgás, sajnos.
Ez nem is áthallás a jelen közéletével, hanem maga a jelen?
Igen. Hiszen mindig újabb és újabb bűnök miatt nem lehet tisztázni az előző bűnöket. Olyan ez, mint egy kimeríthetetlen nagy fazék, amelyben fortyog valami, de soha nem fut ki belőle, és soha nem hűl le. Élhetnénk normálisabban, békében egymással, de mindig több kell nekünk, elvenni a másikét. Ez hihetetlenül nagy baj. Csehov fogalmaz úgy, hogy 200-300 év múlva úgyis más lesz már az élet, mert másként gondolkodunk. Ibsen pedig ezt úgy oldja meg, hogy „végez” a szereplőivel arra utalván: valami teljesen újnak kell jönnie ahhoz, hogy változzanak a dolgok.