Tóth Krisztina mondta a Pokémon go nagymamája kapcsán: alapjában nem gonosz ő, ám önzésével mégiscsak pusztító.
Elsőre tényleg rendkívül önzőnek tűnik ez a nagymama.
És nem az?
Elmúlt hetven, és mindent elkövet, hogy életben maradjon, hogy minden helyzetben ő győzzön. Küzd a „maradék” életéért – voltaképpen átlépve mindenen és mindenkin. Elképesztő életerő mozgatja.
De vajon túlélési stratégia az önzése? Esetleg korfüggő ez az „életönzés”, amivel meg akarja mutatni a nagymama: hiába idős, nem lehet leírni őt?
Van benne ilyesmi is. A darabban utalásokból derül ki, hogy egykor a férje tartotta el az egész családot, ő maga otthon volt, nevelte a lányát, kiszolgálta a családját. Amikor aztán meghalt a férje, sérült ez a biztonság. Egyedül maradt. És azt kezdte érezni, hogy innentől meg kell védenie magát az élet különböző nehézségeitől. Aki arra jár, attól mindtől kér valamilyen segítséget. Ez az ő túlélési stratégiája. De valahol érthető is ez a viselkedés, hiszen egyedül van egy öreg házban, egyre nehezebb anyagi körülmények között. Másfelől: bár kapcsolata a lányával arra szorítkozik, hogy a lánya támogassa őt, azért mégiscsak fontos számára ez a kapcsolat. Mindenesetre egy figura sosem csak egyféle. A nagymama sem. Miként nyilván mindenkiben mindenféle van, önzés és önzetlenség is. Mind a kettőt ki kell bányásznom magamból ehhez a szerephez. Szeretek ezzel a figurával foglalkozni.
A szerző szerint elég tipikus az ilyen család, és történetüket, vagy annak bizonyos epizódjait bárki ismerősnek találhatja.
Valóban tipikus alakok, de mégsem hétköznapi figurák. Mert Tóth Krisztina az írásaiban – ahogyan ebben a művében is – a végső határokig elmegy. Van egy különös humora. Sötét, kegyetlen, de humor. A nagymama is elmegy a végsőkig az életösztönével, az önvédelmével, amit én hihetetlenül mulatságosnak tartok. Hozzáteszem: én egészen másként látom az életet. Egyedül élek magam is, de nem vagyok magányos. Lányom van, két fiúunokám, akiket imádok. Nekem éppen az ad sok erőt, ha segíteni tudok nekik. Anyukám is ilyen volt, gondoskodó. Támaszom is volt mindig.
Színészként is szükséges túlélési stratégia?
Nehéz kérdés. Nem is miattam. De egyre több a szabadúszó színész, és nagyon sok a játszóhely, bonyolultabbak az egyeztetések. Ráadásul hatalmas repertoárokkal dolgoznak színházak, ezért egy-egy produkció ritkábban megy. Nem is tudom, hogyan fog ez működni a jövőben. Sokan akár hét színházban is szerepelnek, hogy összejöjjön havi 10-15 előadásuk. Felfoghatatlan, kimerítő. Féltem a kollégáimat. De azért engem is megvisel, hogy bemutatunk egy darabot, és olykor csak egy hónap múlva kerül ismét műsorra. Ilyenkor szinte újra kell tanulni az egészet. Úgyhogy… nagyon gondolkodom…
Elhallgatott.
Mert nehéz még kimondanom… A színész „hangszere” az idegrendszere, hetvenötön túl az már nem úgy működik, mint akár még tíz éve is. Ha egy hónapja nem ment egy darab, előjön bennünk a félelem – mert beszélek erről a hasonló korú kollégáimmal –, hogy istenem, csak ne történjen valami baj a színpadon. Nagyon gondolkodom, hogy én lassanként befejezem ezt. Abbahagyom a színészetet.
Ezt el lehet dönteni így?
Annyi minden érdekel még a világban. Szeretek az unokáimmal lenni, igazán ők tesznek boldoggá, a velük való beszélgetések. Remek együttléteink vannak. Messzire már nem utazok, de közelre igen. Nyaranta a tengeren hajózunk. Az feltölt őszre, télre. Ha abbahagynám a színészetet, akkor sem tudnék úgy gondolni erre, mint egy szomorú dologra. Ötven év sok idő ezen a pályán, és nincs hiányérzetem. Ez azért nagyon megnyugtat.
Rózsavölgyi Szalon